Felvidék magyar ajkú fellegvárában, Dunaszerdahelyen koptattam az iskolapadok első sorait, köszönhetően az osztálytársaim magasabb növésének. Az első rímpárokat korán fecnikre biggyesztettem, ám meg nem értett hülyeként ezeket sokáig rejtegettem, s elvesztettem. Középiskolai tanáraim elhitték, hogy én leszek az új Alessandro Volta, viszont nekem annak az időszaknak minden egyes perce gyötrelmes volt. Végül elektroműszerész lett a mesterségem, papíron a legjobb, de minek.
A család bennem látta a következő egyenruhás karhatalmi személyt, de az én sorsfonalamat másként kezdték el sodorni.
A germán nyelv szerelmese lettem, ami megalapozta a lehetőséget arra, hogy egy folyami hajón kezdhessek el dolgozni. Végig jártam a ranglétrát a tányérok tisztításától a hotelrészleg menedzseléséig, és a több mint tíz évnyi tapasztalatomat egy könyv formájában megjelentetettem.
A visszajelzésektől vérszemet kaptam, ezért jelentkeztem a Magyar Íróképzőbe, hogy a megváltó lendület megérkezzen és felszabadítson. Bemutatkozásom utolsó sorai hűen tükrözik belső harcaimat:
Égő karámba zárt lelkem egy zabos kanca, (s ha nem engedem szabadjára a holdkóros vágyakat, a démoni harcokat, a megszaggatott ruhák történeteit, akkor) porrá válik velem együtt a raboknak harca.
Bemutatkozás versben:
Életem, keresem...
Érthetetlen volt a hangom,
Ökölbe zártam a kezem,
Andropovot temették,
Szesztilalomban érkeztem.
Hontalan balsors dacolt bennem,
Pattogó rímeimet rejtegettem,
Kortársak között helyemet nem leltem.
Állva sirattam a termetem,
Műszerekkel a zsebemben,
Éveken át gyötrődtem.
Tisztelettel tisztelegtem,
Fegyver helyett könyvet vettem,
Germán nyelvet eljegyeztem.
Tányérokkal zsonglőrködtem,
Lelkem vesztve felfedeztem,
Ha jó a hajó, ha nem,
Megmérettettem,
Hegytetőre feleveztem.
Tíz évemet lejegyeztem,
Könyvbe kötve közzé tettem.
Íróképzőbe jelentkeztem,
Keresem a lendületem.
-Renczes Attila-
